Woody Allen, Woody Allen és még több Woody Allen. Ezzel a három szóval azt hiszem el is mondtam mindent a filmről. Na jó, nem egészen. Woody Allenről azt hiszem már mindenki hallott, még én is pedig az Annie Hall volt az első filmje, amit láttam. Minden esetre Fellinnihez hasonlóan nagyon vártam, hogy lássak egy filmet, amit nem csak ő rendzett, de ő is a főszereplő.
Az Annie Hallban azt hiszem nem is maga a történet a lényeg. Ami egyébként eléggé szkványos. Egy hétköznapi szerelmi kapcsoalt Alvy (Woody Allen) és Annie (Diane Keaton) között. Randiznak, egymásba szeretnek, összeköltöznek, szakjtanak, kibékülnek, megint összeköltöznek és megint szakítanak. A történet ezzel ki is merült. A film lényege sokkal inkább azok az elmélkedések, amiket W. Allen végig egészen a film végéig megoszt velünk. szokatlan módon sokszor közvetlenül a kamerába beszélve. Ezzel telejsen azt a látszatot kelti, mintha tényleg velünk beszélgetne és csak neünk szánja a mondottakat. Aztán ott van az a szokatlan rész, mikor Annievel sorban állnak a mozinál és mögöttük egy fickó a fellinni filmekről dumál erre Alvy visszabeszél neki, aztán a díszlet mögül egyszer csak elő lép Marshall McLuhan (szintén filmrendező) és az oktatja ki a nagyszájó polgárt. Itt megemljteném, hogy Allen eredetileg magát Fellinnit kérte fel a szereplésre, de a rendező visszautasította. Mindenestre érdekes megoldás egy filmben.
Másik érdekesség, hogy a történet eléggé életrajzi ichletésű. Maga Woody Allen ugynis valóban együtt élt egy darabig Diane Keatonnal, akinek az eredeti neve, most kapaszkodjatok meg, Diane Hall volt.
És végül az utolsó, számomra legérthetetlenebb, húzása Allennek az volt, hogy a filmet 5 Oscarra is jelölték, ebből 4-et meg is nyert, de Allen nem ment el az átadó ünnepségre. És hogy miért? Idézet következik: „Még ha ez valami különleges alkalom lenne, vagy ilyesmi, elmennék. De nem túlzottan érdekel egy kis kopasz emberke mozdulatlan szobra. Inkább valami olyat szeretnék, aminek hosszú, szőke hajfürtjei vannak.”
A kis szobrokat egyébként még a mai napig nem vette át, a szülei vitrénjében porosodnak. Jó, én értem hogy egyesek nem a díjakért készítik a filmjeiket, de az elismerés azért csak elismerés. Nem?
A film műfaja elvileg vígjáték, de én nem nevezném egy klasszikus nevetős filmnek. Igazából nem is nevettem el magam egyszer sem. De ez nem gond mert ettől függetlenül jó filmnek tartom, elgondolkoztató és érdekes. Csak kicist csalódás, ha leül az emebr azzal a hittel, hogy egy nevetős estének néz elébe és ehelyett elmékednie kell az élet nagy dolgain.