Szégyen, nem szégyen még sose láttam azelőtt ezt a filmet. Pedig már rengetegszer terveztem, hogy megnézem csak valahogy sose jött össze. Az biztos, hogy már nagyon vártam az első Steven Spielberg filmet, mert nagyon szeretem őt mint rendező. Szerencsére elég sok filmje szerepel a listán úgyhogy még bőven lesz alkalmam a nagyszerűségét ecsetelni.
A film annyiban csalódás volt nekem, hogy én egy ifjúsági filmre számítottam. Tudjátok, olyan filmet amit az ember végig nevet, aztán a végén könnyes búcsút veszünk E.T.-től. A könnyes búcsú valóban megvolt, de hogy én előtte nem nevettem agyon magamat az is biztos. Főleg azon a részen akadtam ki, mikor megjelentek azok az űrruhás emberek, becsomagolták a család házát aztán meg szegény E.T-t betették abba a hűtőkamrába… Persze azért örültem, hogy E.T. végül nem halt meg, de akkor is miért kellett előtte ez a sok szörnyűség?
E.T. először nem nagyon votl szimpatikus száámomra. Amikor az elején fut az erdőbe, akkor kifejezetten rémísztőnek tűnt. De aztán, mikor elkezdett összebarátkozni Eliottal már nagyon tetszett. A legjobban E.T. híres megszólalását vártam. Tudjátok, “E.T. haza telefonál“. Azért eléggé meglepődtem mikor a végén tényleg haza telefonált. Azt hittem, hogy ez csak valami szinoníma lesz arra, hogy haza szeretne menni vagy ilyemsi.
A gyerekszínészek szerintem nagyon ügyesek voltak. Drew Berrymore egyszerűen tündéri kislány volt. A játékuk olyan őszintének és hihetőnek tűnt. És ha belegondolunk nagyon nehéz dolguk lehetett, hisz egy olyan lénnyel kellett együtt dolgozniuk, aki igazából ott se volt.
Mindent összevetve nagyon tetszett a film. Lehet, hogy egy kicsit szomorú, de a vége azért Happy End.